Jópofa plakát és rádióreklám hívogatott egy piszok jó programra. Elmentem. Most leírom, hogy mit is láttam.
A KUKAkulTÚRA résztvevőire a színesen csalogató hulladékgyűjtő szigetig kényelmesen megtehető, pár perces séta vár. Érzékelhető, hogy az otthon – a gyerek példája nyomán – mégiscsak szelektíven gyűjtött hulladék győzelemittas, „a családért teszem” szlogen kíséretében történő látványos cipelése meghozza gyümölcsét, bár némi aggodalom, vagy tán kétely látszódik az érkezők szemében.
De amikor kiderül, hogy van még hely a kukákban és nem vagyunk egyedül ebben a rengetegben, a vonások kisimulnak, a lélek megnyugszik, halk sóhajtás szakad a szívekből: meg lehet szabadulni az asszony unszolására és a gyerek vigyázó szeme által már a lakásban műanyagzsákba gyömöszölt PET-palacktól, a fém italos doboztól és a cipős doboztól. Hurrá, nem kell szégyenszemre hazáig vinni és suttyomban bedobni a kommunális kukába, vagy tovább bolyongani a környéken, alkalmatos helyet keresve véletlenszerű elhagyásukra.
A közszolgáltatók (túraszervezők) tapasztalt versenyzők: gondoskodtak üres, szellős, szemre tetszetős edényzetekről: van hová tenni a hozott cuccot. A feliratok közös értelmezése után, még némi tanakodás, egy-egy különleges darab fölött tartott konzílium után sikerrel beszuszakolható a megfelelő edényzetbe a családi hulladéktermés. Megkönnyebbül sóhaj, üres szatyor, össze lehet hajtani, jó lesz ez még valamire. Formálódnak a nyelven a feladat nehézségét taglaló, együttérzésről szóló mondatok, hogy otthon hogyan adjuk elő fáradtságos ténykedésünket a családért, a közjóért. Na de a szatyi… úgyis koszos lett, ezzel csak nem lehet hazafelé menet betérni, a betérőbe…egy jól irányzott összegyűrés és egy 11-es dobással az is bekerül a sárga kukába, ezt sem kell hazáig vinni.
Ezután kezdődhet az intenzív lazítás: terepszemle a környéken, vagy ismerkedés a többi kukatúrázóval, a titkolt cél egy lehet egy büfé, kávéért, pogiért, esetleg pizzázó… vagy a pusztán a környezetvédőkkel szoros ismeretséget kötni kívánó túrázó hölgy kezének véletlenszerű megfogása – természetesen önzetlenül és pusztán támogatás céljából.
Nem sietjük el a megkönnyebbülést, a lelki ráhangolódást: rövid létszámellenőrzés és az alapvető tudnivalók tisztázása után a szemkontaktus felvétele után nagy sóhajtással mindenki kiválaszthatja a neki legszimpatikusabb járművet, vagy útvonalat, vagy túra útitársat.
A túravezetők elmondják mire is számíthatunk még a nap során, majd kezdődik a túra és a csapat már el is indul felfedezni a legősibb Papírvárat, körbejárni a klímaváltozás hatására és a betétdíj törvény megalkotásának elhúzódása miatt egyre növekvő Üveghegyet, majd a hasonló ütemben épülő aludoboz Tornyot, a vízzel körülvett Italoskarton szigetcsoportot és a legújabb kori PET-palack bálványokat.
Mindez együtt rendkívüli ritka természeti képződmény a Magyarországon. Hiszen szórvány kukaságok itt-is ott-is láthatók, de így együtt… Kattognak is a fényképezőgépek. Készülnek a mosolygós, behajolós, tapogatós, vicceskedő képek és már mehet a fészbukra… hadd lássák mások is, amit mi…
Az ember rácsodálkozik az elébe táruló tájra és elkezdi megszokni azt, hogy a hírekkel ellentétben a hulladékok között is van rend. Nincs nehéz dolguk a túravezetőknek, mert egyenes az út, nyugodtan lehet gyakorolni a nézegetést, a tapogatást, az ámulást, a távolba nézést, a belemarkolást és a mély levegővételt. Unaloműzésként jöhet idősebb családtagok átemelése néhány kábelen, vízátfolyáson, stb. és alkalmasint noszogatás a gyorsabb haladásra.
A kukatúra közben gondolatilag ki lehet térni büfére, a szükséges folyadékpótlás utáni vágyat valószínűleg elnyomja a kukásautó, a joystick, a vezetőfülke és az a minduntalan feltörő vágy, miszerint de jó lenne ezt vezetni. A kukásmellény felvétele, vagy abban való fotózkodás sokak fejében pedig kifejezetten egy kéjes gondolat – de hátha beteljesül…
De a nap nagy része még előttünk van. Általában bőven akad jelentkező még egy kisebb körtúrára, mondván megnézek még valamit, visszarohangálás, visszakóstolás az egyes anyagáramok érintésébe… De akinek ehhez már nem fűlik a foga, besegít az újonnan érkezők immár bennfenteskénti tájékoztatásával, vagy kisétálhat a kapuig, portásnak álcázva magát, az új élményeket és becsalogatható érdeklődőket keresve.
Megéri a túrán részt venni, hiszen a hulladékok ilyen esztétikai élménye, mennyisége és sokfélesége különleges látványt nyújt és egyben önvizsgálatra is késztet.
Erre a túrára minden résztvevő emlékezni fog. Egyáltalán nem csendes, természet közeli, magányos hely. De nincs embertömeg, nincs a megszokott zaj, csak a lenyűgöző látvány. Tulajdonképpen meg lehet szokni: kedves, a színek és a frakciók változatossága miatt szinte otthonos…hát istenem, ez meg az, kicsit jobban szelektálva… mint otthon.
Vagy mint egy ártéri erdő: kusza, de élettel teli. Garantáltan emlékezetes órákat tölt el az ember itt és nem is nagyon akar utána annyi fölösleges cuccot vásárolni, hazaszállítani, mert minek? Úgyis idekerül. Hiszen mindez pénz, mindez fölösleges pénzkidobás. Ha első alkalommal túrázik valaki ilyen helyen, ha megjárja a hulladékhegyeket, estére biztosan megfogadja, hogy holnaptól új életet kezd és a látottakról mindenkinek élménybeszámolót tart.
Egy zöld aktivista, aki a TeSzedd-en is szedte….
