Életemben egyszer jártam Dudaron. Ez a kis Veszprém megyei falu azonban egy életre nyomot hagyott bennem. Hogy mivel? Azzal, ahogy egy jó ügy érdekében képesek voltak összefogni és egymást is megmozgatni.
Rögtön a faluba érve azt láttam, hogy a házak udvarán, sok helyen folyik “nagytakarítás”. Volt, aki falevelet gereblyézett, mások a kapu előtt kukát tologattak, de olyan is volt, aki az utcán söprögetett. Mint a vendéglátóm később elmondta, a polgármesteri hivatal munkatársai segítettek rendet tenni a ház körül a falu idős lakosainak.
Az iskolába érve azonnal feltűnt, hogy ott sem úgy telik a nap, ahogy valószínűleg egyébként szokott. A tornatermet felnőttek lepték el, de nem kötelet másztak, vagy váltóversenyeztek. Mindenki ruhákat, könyveket, és ilyen-olyan használati tárgyakat cserélgetett kisebb-nagyobb asztaloknál.
A termekből pedig nem csönd, és kedvesen szigorú tanári szó hallatszott, hanem zsizsegés. Az az igazi, amiből azonnal 
érződik, hogy aki hallatja, az nagyon élvezi, amit éppen csinál, és nagyon akarja jól is csinálni. Benéztem az ablakokon. A gyerekek az egyik helyen rajzoltak, máshol egy hatalmas ruhakupacot körbe ülve valamit varrtak, talán tornazsákot – messziről annak tűnt. A harmadik helyen pedig, a legkisebbek építettek kisebb-nagyobb dobozokból egy egészen vár formájú várat.
Mint megtudtam, ezekben a napokban az egész falu az Európai Hulladékcsökkentési Hét lázában ég. A valamivel több, mint másfél ezer lakosú községben most mindenki a hulladékok szétválogatásával és újra felhasználásával foglalkozik. Új ötleteket találnak ki – kicsik és nagyok együtt – arra, hogyan lehet a kidobásra ítélt használati tárgyakat megtartani, és valami másra felhasználni. Mert lehet. És ha lehet, és más is tudja, miért ne csinálhatnám akár én is így?
