Annak, aki megtermelte, és annak is, akihez még ebben a formában sem jut el, mert az emberi gondolkodás és magatartás gátat vet neki. Ez a gondolat a Hulladékhasznosítók Országos Egyesülete (HOE) február 19-20-i környezetvédelmi szakmai konferenciáján hangzott el, ahol az élelmiszer- és az élelmiszer-csomagolási hulladékokra fókuszáltak a szakemberek.
Elsősorban az ilyen típusú hulladékok keletkezésének megelőzéséről, annak tendenciáiról és a hasznosítás lehetőségeiről osztották meg gondolataikat, 
értékes tapasztalataikat a résztvevők.
Mint elhangzott: hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a bőség velejárója a pazarlás, a nélkülözők számára pedig a legnagyobb kincs a tiszta víz, egy falat kenyér.
Fontos, hogy a fejlett társadalomnak fokmérője legyen a racionalitás, a mértékletesség, a tudatos fogyasztás és a Föld megbecsülése. Hiszen csak így tudunk egy élhető világot átadni utódainknak, szolgálni a környezeti fenntarthatóságot.
A környezetvédelemmel foglalkozó szakemberek szerint van racionális megoldás, de ahhoz paradigmaváltásra van szükség.
Az „élelmiszer vs. hulladék” kérdés fejben dől el
Attól kezdve, hogy bevásárló listával a kezünkben indulunk el vásárolni, és csak azokat a termékeket vesszük meg, amelyekre szükségünk van, otthon 
felhasználjuk a maradék alapanyagokat, egészen odáig, hogy az étteremből hazavisszük magunkkal a megmaradt ételt, hogy azt később még elfogyasszuk. Látszólag apró döntések, amelyeket mi magunk hozunk meg minden egyes nap. Ezek csak látszólag apró döntések, valójában létkérdésről beszélünk.
Miért?
Mert egy átlagos háztartásban a megvásárolt ételek negyede kukába kerül.
Mert évente körülbelül 180 kg ételhulladékot termel fejenként egy európai.
Mert a Földön 8-ból 1 ember éli le az életét úgy, hogy nem jut elegendő, az egészséges élethez szükséges mennyiségű táplálékhoz, miközben Európában majd kétszer annyi élelmiszert állítunk elő, mint amennyire szükség volna.
Döbbenetes számadatok, amelyekhez mi magunk is hozzájárulunk minden egyes „apró” döntésünkkel.
Érdemes tehát végiggondolni, hogy valóban hozzá akarunk-e mi magunk is járulni a további pazarláshoz, vagy ezentúl másként „csináljuk”.
